Nem kell annyira keménynek lenni magunkkal. Miből vehetjük észre ennek jeleit?

  1. Gondoljunk arra, amikor valaki legutoljára tényleg megdicsért minket. Mi volt ez első reakciónk? “Jaj, meg sem érdemeltük” vagy “Nem is volt nagy cucc…” Vagy valami hasonló. Tudom, bókokat és dicséreteket néha nehéz elfogadni anélkül, hogy kényelmetlen legyen a dolog. Nem akarunk arrogánsak lenni, és beképzeltek. De ha valamiért keményen megdolgoztunk, akkor nyugodtan elfogadhatjuk. Ilyenkor elég egy köszönöm-öt mondanunk 🙂
  2. Állandóan azt mondjuk, hogy “de”. Megszereztük azt a munkát amit akartunk, de csak két ember pályázott. Megcsináltunk egy nagyszerű prezentációt, de jobb is lehetett volna, ha van több időnk. Ismerős? Ebben én is bűnös vagyok mondjuk…. De ha lehet, törekedjünk arra, hogy ezeknek a mondatoknak a második felét csak úgy hagyjuk el. Higgyük el, sokkal jobb érzés!
  3. Mások benyomásaira/véleményére támaszkodunk. Semmi rossz nincs abban, amikor mások véleményére, vagy akár megérzéseire támaszkodunk. Ez nagyon sok esetben segítség is lehet. Azonban ha ezt túl gyakran csináljuk, főleg olyan kérdések/feladatok esetén, amiknek elvileg a szakértői vagyunk, akkor az már baj. Valószínűleg akkor nincs elég önbizalmunk, vagy túl szigorúak vagyunk magunkkal, ha folyamatos megerősítésre, és véleménykikérésre van szükségünk.
  4. Minden okolást elfogadunk vagy “lenyelünk”. Könnyű csökkenteni az érdemeinket, amikor jól mennek a dolgok. De az a szokás könnyen átgyűrűzhet arra az időszakra is, amikor nem megy minden flottul. Aztán ez átcsaphat abba, hogy mindenért magunkat fogjuk okolni, vagy mindig elfogadjuk azt, hogy ránk kenik a dolgokat. Aki dolgozik, az hibázik. De aki meg sem próbálja, az még nagyobb hiba. Úgyhogy ne mindig magunkat okoljuk, főleg ha alaptalan.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük