A munkával töltött időszak az életünkben a 20-as éveinkben kezdődik (általában) és ilyenkor is jó esetben még 30-40 évünk is van hátra abból, amiben dolgozni fogunk.
Az az érzés van bennünk sokszor, hogy mindenképp ki kell találnunk, hogy mit kell tennünk majd a karrierünk során, és jó előre megtervezni minden apró lépést. Kiváltképp az első pár évben gondoljuk úgy, hogy muszáj jól megalapozni egy területen a karrierünket. De mi van, ha mégsem úgy történnek a dolgok? Mi van, ha később teljesen megváltozik valamiért az érdeklődésünk, és valami egészen másba szeretnénk belevágni?
Miért az a prekoncepció, hogy a 40-50-60-as éveinkben már nem szabad „pattogni” és váltani? Valljuk be, hogy a „csodálatos” nyugati civilizációkban, és kiváltképp Magyarországon elég erős ez a társadalmi nyomás. Ahol a „csodagyerekek” és a magukat hülyére teljesítő 30-asok a karrier-ideálok….
Ez egy borzalmas hiba. Persze ne akarjunk egy 60 éves nővel 20 kilós cementes zsákokat emeltetni. De ha ez a 60 éves nő könyvelt egész életében, és úgy dönt, hogy követi az álmait, és megtanul valami mást, ami érdekli, és azzal szeretne foglalkozni, akkor miért ne?
Sajnos a cégek részéről is abszolút valós jelenség a kor alapján történő diszkrimináció, de én is láttam már nagyon pozitív példákat.
Szóval az alapvetések:
- Ne legyünk magunkkal túl szigorúak, ha váltani akarunk, akkor tegyük meg, és hajtsuk az álmainkat. Ne higgyük azt, hogy ha döntöttünk egy szakma mellett a karrierünk elején, akkor az lesz egész életünkre a szakmánk…
- Munkáltatóként pedig kezdjünk el azon gondolkodni, hogy ha állítólag ekkora munkaerőhiány van, akkor miért nem kezdjük el kiaknázni az idősebb generációkban rejlő potenciált? Főleg itt Magyarországon, ami egy elöregedő társadalom, és egyre inkább ez a helyzet.
