Péntek délután van. Én már picit unom a melót, és mennék haza. Biztosan mindenkinek van olyan része a munkájának (jobb esetben csak egy része) amit egyáltalán nem szeret. Nálam például az excel táblázatokban történő adminisztrálás ez. Egyszerűen unom, és nem izgalmas egyáltalán. Körülbelül annyira érzem mókásnak, mint három órán át hallgatni azt, hogy valaki a villáját csikorgatja a tányéron, vagy valami hasonló.
De sajnos muszáj ezt is megcsinálni. Ez van. Ezt írtuk alá. Ha jó ha nem jó, meg kell csinálni ezt is. Ilyenkor én két dolgot szoktam hajtogatni magamban, és ez szokott segíteni.
Egyszer úgy is vége lesz
Egy példa. A gimiben jártam fociedzésre. Volt mindig egy ilyen feladat, hogy hússzor zsinórban végig kellett sprintelni a focipályát, majd visszafelé kocogni. Mindent kivett belőlem. Meghaltam. És utáltuk. És féltünk tőle, hogy mikor jön… De tudtam, hogy ha a csapatban akarok maradni, és szeretnék jól játszani, akkor túl kell esnem ezeken. Viszont mindig azt mondogattam magamban, hogy mindjárt vége lesz. Tulajdonképpen az egész megvolt 10 perc alatt. 10 perc nem is olyan sok idő. Ez a 10 perc nagy szívás lesz. De az hamar elmúlik. Nekem ez segít 🙂
Milyen jó érzés lesz, ha vége lesz
Maradva ennél az analógiánál. Mikor vége volt ennek a futkározós feladatnak, mindig én éreztem magam a legnagyobb királynak. Sőt mi több, megkönnyebbültem. Mindig elkezdeni a legnehezebb a dolgokat amúgy, szóval ha erre rá tudjuk venni magunkat, akkor már sokkal könnyebb folytatni. Mint amikor el kell kezdeni gyomlálni a kertben. Elkezdeni nagyon rossz. De utána már idegesít hogy nincs megcsinálva rendesen. És milyen nagy megelégedéssel fog eltölteni minket, ha meg lesz.
Úgyhogy ezt a két dolgot tartsuk észben, amikor olyan feladatunk van a munkahelyen, amit a hátunk közepére sem kívánunk. ! 🙂
