Gondoljunk arra, amikor legutoljára meetingen voltunk.
A beszélgetés olyan volt, mint egy ping-pong labda. Oda vissza mentek az ötletek és vélemények. Aztán persze mi i beszálltunk, hogy úgy tűnjön, mintha érdekelne minket a téma, pedig igazából azt se értettük, hogy mi miért vagyunk ott azon a meetingen. Nyilván azért meg kell szólalni, mert nehogy már ne…
Na de mi van akkor, ha ezt mégse tettük volna meg? Furának tűnik? Mindig úgy érezzük, hogy valamit azért hozzá kéne szólnunk? Mert elvárják? Mert bénának tűnünk, ha ezt nem tesszük meg?
Szerintem jogunk van hozzá, sőt hatalmunkban áll, hogy ne legyen valamiről véleményünk. Ha egyszerűen semmi szignifikanciája nincs annak számunkra, amiről szó van, akkor miért is kéne kötelező véleményt alkotnunk róla? Ha egy téma számunkra teljesen közömbös, és igazából semmilyen hatása nincs a munkánkra, akkor nyugodtan csendben maradhatunk. Ha kérdez valaki, elmondhatjuk ezt nyugodt szívvel.
Sokszor csábító, hogy hallassuk a hangunkat, mert attól valakik leszünk. Okosnak tűnünk ha erős véleményt formálunk valamiről. Olyanról is, amihez semmi közünk. (beleokoskodás? belekontárkodás?) ÉS ilyenkor tud kialakulni nagyon szépen rólunk az okoskodó, tudatlan, hozzá nem értő ember képe. Nem is lehetünk kompetensek és tanultak minden témában. Nem is kell annak lennünk. De tudnunk kell a határokat.
