Komoly kihívást jelentenek az álláskeresők számára a ki nem mondott elvárások. Ráadásul ezeket többnyire pont a HR szakma állítja föl, anélkül, hogy ennek racionális, gazdasági vagy humán alapja lenne. Ezt hozták a magyar tankönyveikbe a nemzetközi trendek, és a magyar helyzetre adaptálás elmaradt. Régebben a folyamatos fejlődés volt a gazdasági élet alapelvárása, ehhez igazítva fogalmazták meg a kötelező fejlődést, kötelező ambíciót. Manapság viszont a fenntarthatóságot és a stabilitást is keressük, a fejlődési lehetőség mellett.
Amikor valaki állást váltana, akkor azt keresik, miben jelentene ez neki előrelépést, miért akarná azt az állást. Az rossz válasz, hogy azért váltana, mert az előző helyén már nem szeretne lenni – bármi miatt is. Pedig ez az alapvető ok minden állásváltónál, és ez egyértelmű is. Ott a félelem a kockázattól: mi lesz, ha a jelöltet sok pénzért megtaláljuk, felvesszük, betanítjuk-beillesztjük a cégbe, és mégsem lesz jó neki, elmegy? Kötelező hosszútávon gondolkodni. A „hol látja magát 5 év múlva” kérdésnek más körülmények között még értelme is volna, de mivel csak a hosszú távúságot akarják vele biztosítottnak látni, mégis inkább káros. A tankönyvek a cég kockázatainak csökkentésére azt is tanították, hogy a jelölt hosszútávú terveit érdemes ismerni. Ellenben sokszor a jövő hónapot sem látja emberünk, nemhogy az 5 évet. Ha a jelölt meri azt mondani állásinterjún, hogy ő hosszútávon gondolkodik, azzal is elvágja a lehetőségeit. Azt gondolnánk, hogy ha a kiválasztók a kockázatot akarják csökkenteni örülnek ennek. Nem örülnek. Félnek tőle, hogy amit ők tudnak ajánlani, az mégsem olyan stabil, és akkor az új kolléga nem megy oda, gyorsan keres mást stb. Jó lenne, ha őszintén beszélne ezügyben is mindkét fél… Ameddig látunk, azt tudjuk közösen tervezni, de azt valóban tervezzük közösen. Munkavállalókkal már vannak ilyen programok, érdemes lenne azokkal a jelöltekkel is így tervezni, akik jó eséllyel munkavállalók lesznek. A fejlődés viszont tény. A világ megy egyelőre, szinte minden iparágban, szakterületen új technológiák jelennek meg folyamatosan, ezeket ismerni, érteni, használni kell – és főleg képesnek kell lenni egy újabbra váltani, viszonylag gyorsan. A szakmai fejlődés igénye ezt jelenti leginkább. Ehhez képest a kiválasztók szemében az nem fejlődés, ha folyamatosan, magas színvonalat tartva tudunk eredményt felmutatni bármiben. Az elvárás az, hogy folyamatosan még nagyobbat, még összetettebbet, még többet, még, még. Ez magában hordozza a veszélyt, hogy egyszer szinte mindenki sikertelenné válik. Mert mindenkinek lesznek korlátai, egy idő után már nem tud „még” lenni, mi több, nem is akar. Az álláskereső a „nem is akarok” szöveggel vágná el magát igazán egy állásinterjún, pedig lássuk be: elégedettnek lenni magával, a szakmai státuszával, azzal, hogy folyamatosan követi a szakmai trendeket, nem rossz – a társadalom egészének is jó, ha hagyjuk az embereket elégedettnek lenni saját magukkal, és dolgozni is hatékonyabban tud egy nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Leginkább próbáljuk meg bemutatni azt, hogy felelősen el tudjuk dönteni, mit szeretnénk, és a miértek egy része kellően személyes jellegű ahhoz, hogy ne akarjuk egy állásinterjún kifejteni.
Forrás: hrportal.hu
